Szupernovák az SDSS-ben

Mivel a szupernovák igen ritkán fordulnak elő, a robbanás előre nem jósolható, nem könnyű tanulmányozásuk, kezdetben leginkább véletlenül bukkantak rá egyre-egyre. Ha egy csillagász kiválasztana egy galaxist amit folyamatosan észlelne, akkor nagyjából 100 évig kellene várnia, hogy egy szupernova felvillanást lásson benne. Ez nem tűnik nagyon hatékonynak, sokkal jobb módszer, ha folyamatosan rengeteg galaxist figyelünk, és ha valamelyik fényességében változást észlelünk, azt alaposabb tanulmányozásnak vetjük alá, megpróbáljuk felvenni a fénygörbéjét. Több ilyen jellegű projekten dolgoznak a kutatók, és valóban sikerül újabb és újabb szupernovákra bukkanni.

Az SDSS-nek nem a szupernova keresés a célja. Elsőre azt is gondolhatnánk, hogy nem is alkalmas ilyen célokra, hiszen nem készít több felvételt az objektumokról. Ez utóbbi állítás csak részben igaz. A galaxisok nagy részéről valóban csak egy kép készül viszont számos galaxisról spektrumot is felvesz az SDSS. Mivel egy távcső van csak és abban cserélgetik a berendezéseket amelyekkel a fotometriai és a spektroszkópiai észleléseket végzik, értelemszerűen ugyanazon galaxis spektrumát és fényképét különböző időpontokban készítik el. A fényképekből az SDSS automatikus szoftvere kiszámítja a galaxis 5 színszűrőben mért fényességét, pontosabban magnitúdóját. A középső három színszűrő beleesik abba a tartományba, ahol a kiválasztott galaxisokról spektrum is készül. A spektrumok alapján természetesen szintén kiszámolható a magnitúdó. Ha összevetjük tehát a két időpontban mért fényességet (a fotometriai magnitúdó és a spektrumból származó szintetikus magnitúdó alapján), akkor kiválogathatunk olyan objektumokat, ahol felmerül annak gyanúja, hogy változó csillagról. esetleg szupernováról van szó. Természetesen a két érték között kalibrációs okok miatt is lehetnek eltérések, így számos "értéktelen kavics" közül kell kibányászni az igazi "drágaköveket".

A spektrum önmagában is bizonyítéka lehet egy-egy szupernovának. A szupernova spektruma ugyanis olyan jellegzetességeket mutat, amelyek a galaxisok spektrumában nem fordulnak elő. A különbségek matematikai megfogalmazása nem könnyű, de lehetséges. A kutatók kifejlesztettek olyan módszereket, amellyel azonosíthatóak azok a spektrumok amelyek kilógnak a galaxisok spektrumainak sorából. Ennek eredményeképpen találta meg például Darren Madgwick a Lawrence Berkeley Laboratórium kutatója az alábbi szupernovákat: